A MAGYAR TEÁTRUMI TÁRSASÁG ELŐADÓMŰVÉSZETI SZAKMAPOLITIKAI PROGRAMJA
2010. MÁJUS
A kulturális nemzetpolitika
Nemzeti kultúránk helyzete és jövőképe
„A virág elfáradt már szagosodni.
Unta,
hogy mifenének tettük asztalunkra.
S igyekezett árnyékot vetni,
nagyobbat, mint a kertben
s elfáradt, mikor nem néztünk oda.
De észrevettem.”
József Attila: Kultúra
A kultúra minden társadalom, minden nép legnagyobb kincse. Az emberek nem élhetnek a kultúrán kívül, a kultúra az emberi lét formája. Egy nép világban elfoglalt helyét, elfogadottságát, az iránta tanúsított tiszteletet kultúrájának értékével, kisugárzási erejével mérik, ezért a kultúra ápolásában, szellemi és anyagi gazdagságának és nyitottságának gondozásában a korszerű hazafiság jut kifejezésre.
Azokban az országokban, amelyek figyelmüket a jövőre és a nemzeti kultúrájukra váró kihívásokra összpontosítják, az ezzel kapcsolatos beruházások előkelő helyet foglalnak el a társadalmi és állami kiadások sorában. Nem egyirányú, vissza nem térülő adományokról van itt szó. Ellenkezőleg – a kultúrával kapcsolatos beruházások a legmegalapozottabb, gazdaságilag legkifizetődőbb beruházások közé tartoznak.
Napjainkban azonban a szegénység megsemmisítő hatással van a kultúrára, megfosztja azt életadó erőitől, rangjától.
Ahol az állam nem működik, a gazdasági élet pedig haldoklik, ott a kultúra lényegében megszűnik létezni. Az értelmiség elhallgat, a katedrák kiürülnek, a művészet prostituálódik.
A világban létező számos társadalmi megoszlás mellett egyre határozottabban körvonalazódik – a szegények és gazdagok megoszlásán kívül – egy új egyenlőtlenség: vannak, akik hozzájutnak a tudáshoz, a kultúrához, és vannak, akiknek ez nem jut osztályrészül, következésképpen marginalizálódásra, másodrendűségre ítéltetnek. A fiatal nemzedékek világszerte értik ezt, tanulási kedvük ezért soha nem tapasztalt méreteket öltött, és állandóan növekszik.
Sok félreértés és tévedés származik a kultúra kétféle értelmezéséből: az angolszász, különösen az amerikai, valamint az európai kultúraértelmezés különbözőségéből. Nagyon leegyszerűsítve ezt mondhatjuk: az amerikai felfogás szerint a műalkotás emberi munka terméke, e munka értékét pedig a befogadó a vásárlás aktusával vagy annak elutasításával mondja ki, Európa viszont a műalkotást az ihlet gyümölcsének tartotta, olyan dolognak, amely a sacrum elemeit tartalmazza, a piaci érték tehát másodlagos szerepet játszott. A globalizáció terjedésével egyre nagyobb teret nyer az első, az angolszász változat. A kétféle kultúramodell közötti különbség nem csupán filozófiai természetű, e különbségnek gyakorlati következményei is vannak.
A planetáris kultúra termékei – a filmek, sorozatok és más televíziós programok, a szórakoztató és komolyzene, az irodalom, a festészet stb. – azért vannak jelen, mert ez a korporációknak és monopóliumoknak mesés hasznot hoz. A globalizáció három nagy felfedezést hozott: a kultúra, az oktatás és az információ nagyszerű üzletté válhat. Történik mindez hatalmas méretekben – míg ugyanis a XX. század elején a tömegtársadalom jött létre, jelenleg a tömegtársadalom planetáris társadalommá alakulását éljük, miközben a tömegkultúra planetáris méreteket ölt. Az univerzalizáció jelensége ugyan előrelépést jelent az emberiség számára, ám egyúttal alattomos rombolómunkát is végez. Az egységes világcivilizáció a múlt nagy civilizációit alkotó kulturális források rovására, azok elkoptatása, elhasználódása árán valósul meg. Ez a fenyegetés a szemünk láttára elterjedő tömegkultúrában ölt testet. A világ minden táján megtalálhatók ugyanazok a rossz filmek, játék automaták, műanyag vagy alumínium rémségek, a nyelv torzulásához vezető propaganda.
Az emberiség nagy tömegei azzal, hogy elérték a fogyasztói kultúra bizonyos szintjét, meg is rekedtek egy szubkultúra szintjén.
A világban kialakult új kommunikációs helyzetben a mai ember már nem csupán egyetlen kultúrával, saját nemzeti kultúrájával érintkezik, hanem több tucatnyi más, gyakran nagy és gazdag kultúrával, s ezért állandóan választhat, sőt választania kell, annál is inkább, mivel az emberi elme befogadó és percepciós képességének megvannak a maga áthághatatlan korlátai. A romboló hatás hagyományainkra, nemzeti kultúránkra nézve talán még nem helyrehozhatatlan.
Az univerzális kultúra szerepének növekedésével, s éppen ez a tendencia fogja a XXI. századot jellemezni, megnövekednek nemzeti kultúránkkal kapcsolatos kötelezettségeink. A megkönnyített és korlátozásmentes kommunikáció világában, abban a térben, amelyet ma hatalmas és dinamikus kultúrák igyekeznek megtölteni, csak rugalmas, alkotó és gazdag nemzeti kultúrának van esélye a fennmaradásra és arra, hogy betöltse azt a szerepet, amelyet hazája, Európa és a világ vár el tőle.
Nemzeti kultúraépítés – nemzeti színjátszás
Küldetésünk, hogy az emberi szellem igaz, és jó értékeit hirdessük a legerőteljesebb hatással az egyéni, és nemzetlélek fejlődésére.
Ennek érdekében kell színházainkat olyan fejlődési pályára állítanunk, melynek iránya a színházi kultúra egyetemes fejlődési irányába mutat, és természetes középpontjában a színész áll; az a színész, aki egyéni művészi ambícióit, művészetében való kiteljesedését képes társulata céljaival összhangba hozni. Ugyanakkor a fejlődés csak a Színház valamennyi munkatársának közös erőfeszítésével és együttműködésével mutathat abba az irányba, mely irány lehetővé teszi, hogy a nemzet polgárainak kötelező áldozatkészségét ne zsákmányolhassa ki sem az értéktelen, olcsó eszközökkel élő szórakoztatás, sem a dilettantizmus, sem puszta üzleti törekvés.
A színigazgatóknak kötelessége, hogy a magyar színházművészet színvonalát, úgy a műsornak gondos és céltudatos megválasztását, mint pedig a színpadi kiállítás, és az előadás művészi formáinak tökéletesítése által emeljék és a reájuk bízott nemzeti, és keresztény kultúrát elhivatottságukkal a mai idők szellemének megfelelően, teljes erejükkel szolgálják.
„Meg kell vallani, hogy mindeddig a magyar játékszín inkább a többi európai nemzet szokását követte, melyek szintén egymástól tanultak, s azért semmi eredeti nemzetit nem mutathatott; mind azért, mivel a társaságokat gyenge erő táplálta, mind azért, mivel a háborús idők miatt a csendes nemzeti léleknek magára inkább figyelmezni, és sajátjait kifejtegetni nem lehetett. Most tehát, mikor az európai nemzetek között a nemzeti érzés sokkal tüzesebben lángol, ideje volna annak is, hogy nemzetünk ezen közmulatságok nemében maga karakterére, országunk alkotmányára, és a tulajdon nemzeti szokásaira inkább figyeljen, és a játékszíni előadásokat úgy alkalmazza, hogy ezek a magyart, mint magyart különösen illessék. Emiatt talán nem lesz felesleges dolog a tudós hazafiakat, akik a teátrumi játékok készítésére vonzódást éreznek, a következőkre emlékeztetni:
1. Hogy játékaik tárgyait a magyar históriából válasszák.
2. A kidolgozást úgy alkalmazzák, hogy abban az eleven nemzeti lélek kitündököljön.
3. A nemzet polgári alkotmányát, s a hazát szeretni tanítsák.
4. A régibb nemzeti szokásokat felélesszék, s kellemesen megismertessék.
5. A nemzeti tökéletesedést, a nyelv dolgában is, minden tehetséggel előmozdítsák.
Kell-e a magyarnak teátrum? A kérdésre a következő okok felelhetnek:
1. Nemzetünk Európában megtelepedvén, ugyan az európai szokásokat megkedvelte, s az élet kellemességeit, egyéb szomszéd nemzetek módja szerint nevelni megszokta. Mivel pedig minden európai nemzet, a közönséges mulatságokra teátrumi játékot választott, illendő a magyar nemzetnek is, ezen csinosodás útján versenyt futni.
2. A teátrumi darabok, elmés és tudós férfiak munkái, és a széptudományok ágában különös helyet foglalván, a nemzeti nyelv csinosodását hathatósan eszközlik.
3. A közönséges életnek finomabb szokásait, s a kiművelt nemzetek díszesebb életrendjét közönségesebbé tehetik, s a durvaságokat kiirthatják.
4. A tanulatlan, közönséges rendű embereket, mintegy érezhetetlenül oktatva nevelhetik.
5. A nemzeti nemes érzést éleszthetik és megerősíthetik. Mind ezekre nézve, ha az egyes személyek önnön tökéletesítésén szorgalmasan dolgoznak, vajon nem méltó-e, hogy a magyar nemzet nagyjai és az ország atyjai, úgy, minden jurisdictiók is teljes buzgósággal azon legyenek, hogy a nemzetet is teljes buzgósággal azon legyenek, hogy a nemzetet ezen kellemes módon neveljék és tökéletesítsék.”
(Kultsár István, 1819)
„Az, hogy a kultuszminisztériumot annak mindenkori vezetője, mint apolitikus tárcát kormányozza, főleg az illető miniszternek temperamentumától, impulzivitásától, egyszóval egyéniségétől függ. Ez azonban csak esetleges, és épp ezért a személyes garanciák mellett objektív, organizatórikus garanciákat is kell keresni, lehetőleg elkerülendő annak a veszélyét, hogy a kultúrpolitika a pártok váltakozása közben ide-oda cibáltassék. Ha már kölcsönvettük Angliától a parlamentáris rendszert, úgy azt a maga egészében, mint organikus egységet kell átvennünk. Nem szabad tehát alkotmányjogi részénél megállnunk, hanem a közigazgatási jog területén is magunkévá kell tennünk, és be kell vezetnünk az autonómiák, önkormányzatok (…) módszerét.”
(Gróf Klebelsberg Kuno, 1925 október 20.)
A nemzet csak úgy felelhet meg saját fogalmának, a maga sajátos küldetésével csak úgy járulhat tehát hozzá az emberiség közös kultúrkincsének a megalkotásához, ha korlátozza idegen szellemi termékek befogadását, és önálló szellemi teljesítmények létrehozására vállalkozik. Értékeinknek a múltba, a tetteinknek a jelenbe, céljainknak a jövőbe kell mutatniuk.
Magyarország – kultúrnemzet
A magyarság nemzeti létének alapja a kulturális önazonosság és anyanyelvi kultúrájának megőrzése, erősítése. Magyarország esetében – szemben az államnemzetként meghatározható országokkal – az állam és a nemzet fogalmak nem esnek egybe. E tényként kezelhető körülményből fakadóan a nemzeti identitás alapköve a kulturális identitás, az államnemzeti helyett a kultúrnemzeti lét. A magyar államnak a magyar kultúra – magyarországi és Magyarországon kívüli – támogatása során szerepvállalását ehhez mérten kell kialakítani és politikáját érvényesíteni. A kulturális nemzetpolitika alapja tehát a magyar nemzeti kultúra művelésének, hatóereje bővülésének elősegítése. Ennek sikeressége mozdíthatja elő a nemzeti identitás, a társadalmi, közösségi és gazdasági együttműködések erősödését. A közös magyar kultúra a nemzeti együvé tartozás érzésének, a közös nemzettudat kialakulásának egyetlen tartós eredményt ígérő eszköze. Mindezeken túlmenően a kulturális nemzetpolitikát azon felismerésnek kell áthatnia, hogy a művészetek gyakorlása, a magyar és egyetemes kultúrkincs megismerése, befogadása a tartalmas és teljes emberi létezés alapvető szükséglete.
a/ A mintaadó kulturális politika
Az eddigi politikai hatalomgyakorlók neoliberális társadalomszervező ideológiája csődöt mondott, kiüresedett, társadalmi bázisa nagyrészt összeroppant. Alapvető nemzeti érdek, hogy olyan új kohéziós erő lépjen a helyébe, mely biztos és időtálló kereteket ad a társadalmi együttműködéshez, a közösségi létezéshez és cselekvéshez. Ha az állam vonzó gondolatiságot, mintát sugároz és megteremti a társadalmi folyamatokba való bekapcsolódás lehetőségét, akkor a jelenlegi indulati energiák jórészét a nemzeti ügyek szolgálatába állíthatja ahelyett, hogy azok a társadalmi és értékválság további mélyülését eredményeznék. Az ilyen, értékorientált változás alappillére a kulturális szféra. Az állam felelőssége abban áll, hogy a közösségi források felhasználása során e szempontokat mind gondolatiságában, értékválasztásában, mind pedig a kulturális ágazat szervezeti működésében érvényre juttassa.
A közös kulturális identitást kell tehát a közös, nemzeti cselekvés alapjává tenni. Ez a magyar-magyar együttműködés bázisa.
b/ A kormányzati struktúra szerepe
Az államnak a kormányzati struktúra szervezeti kialakításakor számításba kell vennie, hogy a jelképes lépéseknek meglegyenek a gyakorlati vonatkozásai is. A nemzeti gondolatot fontosnak érzők számára ugyanis lelki visszaigazolást jelenthetnek a jelképes aktusok, ugyanakkor azok – az ilyesmire nem fogékonyakban – visszatetszést is kelthetnek. A cél tehát az, hogy a nemzeti gondolat és elkötelezettség eredményes cselekvéssel párosuljon. Ha egy kormányzat azt vallja, hogy a gazdaság, az ország talpraállításának záloga a munka, akkor vallania kell azt is, hogy a nemzet megerősödésének záloga az együttműködés, a közös cselekvés. Ha egy az ország – eggyé válhat a nemzet is. Ha azonban nincs nemzeti szolidaritás, akkor nincs társadalmi szolidaritás sem.
A társadalmi szolidaritás és a nemzeti szolidaritás gondolatát össze kell kapcsolni és szervezett, intézményes keretek között kell támogatni, erősíteni. A mindenkori kormányzatnak a kultúra szerepére és hatásaira tekintettel gondoskodnia kell arról, hogy szervezetileg is kapcsolódhasson az egyes társadalmi folyamatokhoz, sajátos eszközeivel elősegíthesse azok eredményességét. Etekintetben az államnak a szervezeti összehangoló, koordinációs feladatai vannak. Tudatosítani kell, hogy a nemzetstratégiai, nemzetpolitikai kérdések összekapcsolódnak, illetve azok megoldása nem csupán állami, hanem társadalmi cselekvést is igényel. Az államnak tehát ösztönöznie, támogatnia kell a kulturális terület és a közösségi, civil szféra kapcsolatépítését is.
c/ A kulturális nemzetpolitika elemei
A magyar kulturális örökség és a kulturális élet sokszínűsége, szabad működése nem viseli el a vélemény- és látásmód kényszert. A művészeti élet egyes területein is megmutatkozó, de látványosan az ágazati szabályozásban és irányításban jelentkező válságjelenségek okai éppen a szabad működést gátló, szűk csoportérdekek érvényesítésében ragadhatóak meg. Ezek a megcsontosodott, a szocialista időkben gyökerező érdekviszonyok nemcsak a művészeti élet megújulásának, hanem a művészeti élet társadalmi funkciói betöltésének is a gátjaivá váltak. A kulturális nemzetpolitikának nem valamely szemlélet vagy ideológia hegemóniáját kell elősegítenie, hanem módot adnia az egyes eltérő művészeti törekvések szakmai és társadalmi támogatottsággal arányos érvényre juttatására. Ezzel a jövőben kiküszöbölhetőek azok a szűk – de közvélemény előtt általánosként megjelenített – kulturális véleménymonopóliumok, melyek mindezidáig ellehetetlenítették a magyar művészeti struktúra tényleges megújítását.
Az államnak el kell fogadnia a közérdekkel összhangban álló, a politikai felelősségen nyugvó kormányzati politika és a szakmai struktúrák képezte egyensúlyt. Nem avatkozhat közvetlenül művészeti folyamatokba, de nem folytathat sematikus mérőszámokon alapuló, automatikus támogatási politikát sem. A kulturális nemzetpolitikának állandó elemei a magyarság kultúrnemzeti voltából, a kultúra, a művészetek mintaadó, érték- és mintaközvetítő szerepéből fakadó, továbbá a kultúrmissziós és kultúrdiplomáciai feladatok meghatározása. Ezen elemek tartalommal való megtöltéséből rajzolódhat ki az az értékrend, mely a kulturális nemzetpolitika támogatását élvezi.
Az állami szerepvállalás eszközei a kulturális nemzetpolitikában
I. Előadó-művészet
a/ A jogalkotási politika és a támogatási politika
A jogalkotási politikával összefüggésben nem kerülhető meg az állam alkotmányos szerepe a jogi keretek kialakítása során. Az államnak ugyanis alkotmányos kötelezettsége a művészeti élet szabadságának támogatása és tiszteletben tartása. Ez olyan szakmai intézményrendszert igényel, mely demokratikus elvű, biztosítja az önkormányzatiság, az önrendelkezés és az önigazgatás jogszabályi keretek közötti megvalósulását. Az állam nemzeti és az azzal összhangban álló kulturális politikai feladataival kapcsolatos politikai felelősségének, valamint a művészeti élet szabad működésével kapcsolatos alkotmányos követelményeknek egyensúlyban kell lenniük. Ennek módja a fentiek figyelembevételével meghatározott szervezeti működési modell kialakítása, továbbá a feladatok, hatáskörök és jogkörök pontos meghatározása. A meghatározás során egyértelműen el kell határolni az állami, a fenntartói és a szakmai kompetenciákat.
Az államnak a támogatási funkciója gyakorlása során szakmapolitikai elveit világossá kell tennie és a művészeti élet szabadságát minden tekintetben tiszteletben kell tartania. Téves az a jelenlegi törvényi megközelítés, mely a fenntartói támogatáshoz arányosítja a központi támogatást. Ez ugyanis azt feltételezi, hogy a fenntartói támogatás kizárólag annak kultúra iránti elkötelezettségétől függ, nem pedig a mindenkori költségvetési helyzetétől. Ezen túlmenően pedig a rendszer nem értékeli az érintett művészeti szervezet tényleges művészeti és működési teljesítményét. Az állam alapvető feladata, hogy folyamatosan tudatosítsa és érvényre juttassa a támogatásának alapmegfontolásait. Ezek nem merülhetnek ki az egyébként lényeges mutatószámok (előadásszám, bemutatószám, nézőszám) kritikátlan, más szempontokat figyelmen kívül hagyó, automatikus alapulvételében. Az ilyen sematikus egyszerűsítés sem az állam kultúrpolitikai feladatait, sem a minőségbiztosítással összefüggő szakmapolitikai elveket nem engedi érvényre jutni. Ez pedig rövid távon is torzulásokat eredményez. Az állami támogatások a művészeti intézményrendszer tekintetében nem alanyi jogú juttatások, hanem a területet érintő nemzeti érdekek, a közérdek érvényre juttatásának eszközei. Az állam ezen érdekeket nyilvános támogatáspolitikai elvei és gyakorlata során juttatja érvényre.
Az államnak a jelenlegi szervezettámogatási gyakorlattal szemben a művészeti tartalomszolgáltatási támogatás elvére kell áttérnie. A támogatott művészeti szolgáltatások (produkciók) vállalásnak megfelelő voltának, a közpénzek támogatási célnak megfelelő hasznosulásának ellenőrzésére pusztán a pénzügyi utóellenőrzés nem elégséges. Létre kell hozni és folyamatosan megújítani az állami támogatásokkal árintett előadó-művészeti kör művészeti minőségbiztosítási rendszerét. Ez szakmai önigazgatási feladat.
Az államnak a nemzetpolitikai céljainak megfelelően meg kell határoznia a nemzetközi, különösen a Kárpát-medencei magyar kulturális missziós tevékenységének koncepcióját és annak megvalósításához anyagi és koordinációs támogatást egyaránt nyújtania kell. A kultúrmissziós állami feladatokban való – meghatározott feltételrendszerű – aktív szerepvállalás a művészeti intézmények tekintetében támogatási elvárásként fogalmazható meg.
Az állami szerepvállalás, a támogatási politika szempontjai nem lehetnek továbbá függetlenek a kultúra társadalmi hatásmechanizmusaitól. Ezek sajátosságaiból következik, hogy a kulturális-művészeti produktumok, a művészeti intézményrendszer működése nem független attól a társadalmi-politikai közegtől, melyben létezik és hat. Ennek megfelelően az állam kötelessége és felelőssége, hogy biztosítsa a művészeti terület más szférákkal való intézményes kapcsolódás lehetőségeit, és azok tartalommal való megtöltését követelményként fogalmazza meg. E körben kiemelendő az állami közoktatási és a közművelődési intézményrendszer, melyekkel az előadó-művészeti szervezeteknek intézményes, modellszintű kapcsolatrendszert kell kiépíteniük. Az államnak gondoskodnia kell arról, hogy az ehhez szükséges koordinációs tevékenységnek meglegyenek a központi kormányzati szervezeti feltételei.
b/ Az előadó-művészeti infrastruktúra
Az államnak fel kell mérnie és összegeznie kell azt az infrastrukturális állományt, melyet a támogatáspolitikája érint. Ennek ismeretében meg kell határoznia azokat a szabályokat és feltételeket, melyek alapján az intézményfenntartói funkció gyakorolható. Meg kell határozni azokat a követelményeket, melyek teljesítése esetén a fenntartó e minőségében állami támogatásra tarthat igényt. A fenntartó kötelessége a művészeti intézmény funkcionális működőképességének biztosítása, a létesítményüzemeltetés, karbantartás, felújítás. A fenntartónak kell gondoskodnia arról, hogy az intézmények személyzeti, műszaki feltételei, működési hatékonysága alkalmasak legyenek a rendeltetésszerű működésre, a művészeti tevékenységhez kapcsolódó állami és nem állami támogatások, források bevonására.
A fentiek szerint elvárássá kell válnia annak, hogy az egyes állami, önkormányzati fenntartású művészeti intézmények is hangsúlyt fektessenek gazdasági kapcsolatrendszerük bővítésére, saját bevételi forrásaik növelésére. Ennek érdekében elő kell segíteni az érintett intézmények támogatói, szponzorációs és gazdasági alapú együttműködési modelljeinek kimunkálását és gyakorlati alkalmazását. Ezen túlmenően az erőforrásaik hatékony kihasználása és a szakmai-művészeti kapcsolatrendszerük bővítése érdekében erősíteniük kell az egymással való kooperációt (fesztiválok, szakmai fórumok, vendégjátékok stb.).
Az államnak a rendelkezésére álló eszközökkel elő kell mozdítania a művészeti közösségi (társulati) alkotómunka, az alkotóműhelyi működés feltételeinek, illetve a magyar színházi infrastruktúra rendeltetésének megfelelő megőrzését, bővítését. Ennek érdekében a támogatáspolitikai védelmet kell nyújtani a nemzetpolitikai feladatokat vállaló előadó-művészeti intézményhálózat szolgáltatásainak biztosításához.
c/ A szakmai önigazgatás szervezete
A szakmai demokratizmus kiküszöböli az egyes szakmai csoportérdekek túlreprezentáltságát, a művészeti megújulási folyamatok érdekalapú elfojtásának lehetőségét. Az önigazgatásnak és a szakmai önrendelkezésnek különösen a minőségbiztosítási és a nyilvántartási rendszer kimunkálásában, működtetésében, továbbá a szakmai hivatásgyakorlási irányelvekben és a képzési kérdésekben kell érvényre jutniuk. A létrejövő struktúrának alkalmasnak kell lennie a nemzetpolitikai, a kultúrpolitikai és szakmapolitikai megfontolásoknak a közérdeknek megfelelő összehangolására. A minőségbiztosítási rendszer megalkotása, működtetése és folyamatos megújítása során a köztestületnek meg kell határoznia az egységes szakmai értékelési szempontrendszert és szakmapolitikai javaslatokat kell kidolgoznia az állam támogatási és jogpolitikájához kapcsolódóan. Ennek keretében ki kell munkálnia az egyes művészeti szolgáltatások kategóriáit, javaslatot tenni azok támogatási arányaira. A kamarának szerepet kell kapnia művészeti iskolarendszerű és egyéb művészeti képzés, illetve a kapcsolódó képzések (kulturális menedzser, művészeti kiegészítő speciális képzések stb.) rendszerének kimunkálásában.
Az államnak biztosítania kell e körben a demokratikus elven működő hivatásrendi kamara köztestületi formában való létrehozatalát. Ennek elmaradása esetén a művészeti szabadság elvének érvényesülése, a közpénzek hatékony és átlátható felhasználása, a szakmai demokratizmus, a folyamatos művészeti-szakmai megújulás egyidejűleg, egyszerre nem biztosítható. A kulturális nemzetpolitika érvényesülése érdekében a határon túli magyar művészek és művészeti szervezetek számára a külső tagság intézményét is létre kell hozni.
A kamara lehetőséget ad a szakmai álláspontok ütköztetésére, a szakmai és gazdasági érdekek összehangolására, és szakmai legitimitására tekintettel hiteles visszacsatolást nyújt az államnak a kulturális, azon belül a támogatási és jogpolitikája tekintetében. Létével és működésével rendszertani ellensúlyt képez, ugyanakkor törvényes kötelezettségei teljesítésével, szakmai partnerként hozzájárul a művészeti területet érintő közérdek érvényre jutásához.
Székesfehérvár, 2010. május 9.
Magyar Teátrumi Társaság
Csokonai Színház, Debrecen Nemzeti Színház, Győr
Igazgató: Vidnyánszky Attila, Igazgató: Nagy Viktor
a Magyar Teátrumi Társaság elnöke a Magyar Teátrumi Társaság alelnöke
Vörösmarty Színház, Székesfehérvár Szigligeti Színház, Szolnok
Igazgató: Vasvári Csaba Igazgató: Balázs Péter
a Magyar Teátrumi Társaság alelnöke
Katona József Színház, Kecskemét Petőfi Színház, Veszprém
Igazgató: Cseke Péter Igazgató: Oberfrank Pál
Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg Turay Ida Színház
Igazgató: Besenczi Árpád Igazgató: Darvasi Cecília
Jókai Színház, Békéscsaba Kvártélyház Szabadtéri Színház
Igazgató: Fekete Péter Ügyvezető igazgató: Tompa Gábor
Petőfi Színház, Sopron Cervinus Teátrum, Szarvas
Igazgató: Darvasi Ilona Művészeti igazgató: Gergely László
Mozaik Művészegyesület Mandala Dalszínház
Elnök: Szűcs Gábor Elnök: Dobos László
Goldmark Károly Művelődési Központ
és Balatoni Színház
Igazgató: Csengei Ágota
Címkék: Hírek